A kézilabdázás egyik legnépszerűbb sportággá nőtte ki magát. A kézilabdát 40X20 méteres, téglalap alakú játékterületen játsszák. Alapmozgásai: futás, ugrás, dobás.

Hét fő alkot egy csapatot (+ öt cserejátékos), közülük egy a kapus, a támadóknál szerepel két szélső, két átlövő, egy irányító és egy beállós. A kétszer 30 perces mérkőzésen a cél: gólt lőni az ellenfél kapujába. A góllövéshez bármelyik kéz, meggátlására pedig a test, a fej, a váll, a comb és a térd is használható. A kapusokat kivéve, alsó lábszárral érinteni a labdát, tilos. Gól a pálya bármely pontjáról elérhető, kivéve az ellenfél kapuja előtt, az attól hat méterre meghúzott vonallal kijelölt büntetőterületre a támadó nem léphet, sőt a vonalat sem érintheti a lábával. A labda kapuig juttatásánál fontos figyelembe venni, hogy egy játékos csak hármat léphet anélkül, hogy a labdát lepattintaná, majd a pattintást követően még három lépésre van lehetősége, de utána már passzolnia vagy lőnie kell, másik fontos tudnivaló, hogy a láb elmozdítása nélkül csupán három másodpercig tartható kézben a labda. A szabálytalanságot sárga lappal, a súlyosabb esetben piros lappal büntetik. Elviekben szabálytalanságnak számít minden testi érintkezés, bár a modern kézilabdában az apróbb lökések, fogások már nem minősülnek szabálytalannak.

A kézilabda nem egy gerinc- illetve ízületkímélő sport, ezért igen jó felkészültséget, jó erőnlétet, jó statikát illetve fegyelmezettséget követel. A gerincterhelés erőssége szerint Dr., Rimaszombati Klára, a kézilabdát háromkeresztes megterhelés kategóriába sorolja.

A jó teljesítmény és a sportsérülések elkerülése érdekében érdemes a játék előtt bemelegíteni, és nem szabad megfeledkezni a játék utáni levezetésről, illetve az izmok nyújtásról sem. A kézilabda egyik leggyakoribb sportsérülései a meniscus- és térdszalag sérülések, mint minden olyan sportban, ahol gyakoriak az irányváltások és a játékosok közötti ütközések. A gyenge izmok és a rugalmasság hiánya a két leggyakoribb oka a térdsérüléseknek. Amikor az izmok a térdkalács körül elég erősek, akkor ezek az izmok stabilan tartják a térdet, ezáltal pedig segítenek, hogy kevesebb terhelést kapjon az ízület. Nagy hiba, viszont hogy bizonyos esetekben csak a combfeszítő (m. guadriceps) izmok erősítésére fektetnek nagy hangsúlyt (a térdízületi rehabilitációban is), ezáltal megbomlik az egyensúly, a hérdhajlító izmok gyengébbek maradnak, a sportoló statikája megváltozik, a rossz terhelési viszonyok pedig térdízületi kopáshoz vezethetnek.

A térdsérülések mellett gyakoriak a subacromialis vállfájdalmak, illetve a rotatorköpeny (ROK) sérülések is.